A vesperással az este kezdődik, az elcsöndesedés, a számadás és a szembesülés ideje. A nap zajai elülnek, föltámad mindaz, ami a nap során lelkünkben lerakódott. Aki ilyenkor fölöslegesen zajong, az fél vagy éretlen. Nem mindegy, hogy mivel fekszik le az ember. Ha indulattal, gyűlölettel tér nyugodni, akkor testét, szívét, lelkét, értelmét, egész életét a gyűlölet rágja szét, áthatja alattomos mérgével. Ezért int levelében az apostol, hogy „a nap ne nyugodjék le haragotok fölött.” Erre az elcsöndesedésre, megbékélésre, belső kiengesztelődésre, a hála és megbocsátás munkájára készít föl az esti imaóra.
A zsolozsmában nagy szerepe van a csöndnek. Az imádság a templomtér csendjében, nyugalmában hangzik föl. Olykor csak figyelünk, míg a másik énekel, olykor pedig saját csendünkkel alkalmazkodunk a többiek ritmusához. Az együtt énekelt szavaink a hallgatásból törnek föl, és a hallgatás felé mutatnak.
Sokféle csönd létezik: fakadhat figyelmetlenségből, hanyagságból, elkalandozásból, a lélek és szív terméketlenségéből; lehet a tehetetlenség és szótlanság intő jele. A hatalmasok parancsa, az elnyomás is elnémuláshoz vezethet. De létezik az emberi figyelem, szellemi elmélkedés és művészi koncentráció csöndje, az odafigyelés és meghallgatás képessége, az imádság termékeny, teremtő, értelemmel telített csöndje.
Az utóbbi csöndet tanulnunk kell: úgy beszéljünk, hogy közben hallgatni is tudjunk; úgy cselekedjünk, hogy cselekedeteink zajában ne veszítsük el figyelmünket; úgy imádkozzunk, hogy ne csak a szavakat, énekhangokat képezzük – mindez csak zajongás, jámbor időtöltés, kegyességi sürgölődés –, hanem közösségben hallgassunk, vegyük észre Isten jelenlétét.
A zsolozsma így készít elő az igazi, nagy elcsöndesedésre, amely mindnyájunkra vár, saját halálunkra. Nem mindegy, hogy a halál végső csöndjében mit viszünk magunkkal, mit mutatunk meg az Úrnak. Tanuljuk meg az elcsöndesedést, megbékélést! A nagyböjtben kérő imádsággal készüljünk a jó halálra!
A zsolozsmában nagy szerepe van a csöndnek. Az imádság a templomtér csendjében, nyugalmában hangzik föl. Olykor csak figyelünk, míg a másik énekel, olykor pedig saját csendünkkel alkalmazkodunk a többiek ritmusához. Az együtt énekelt szavaink a hallgatásból törnek föl, és a hallgatás felé mutatnak.
Sokféle csönd létezik: fakadhat figyelmetlenségből, hanyagságból, elkalandozásból, a lélek és szív terméketlenségéből; lehet a tehetetlenség és szótlanság intő jele. A hatalmasok parancsa, az elnyomás is elnémuláshoz vezethet. De létezik az emberi figyelem, szellemi elmélkedés és művészi koncentráció csöndje, az odafigyelés és meghallgatás képessége, az imádság termékeny, teremtő, értelemmel telített csöndje.
Az utóbbi csöndet tanulnunk kell: úgy beszéljünk, hogy közben hallgatni is tudjunk; úgy cselekedjünk, hogy cselekedeteink zajában ne veszítsük el figyelmünket; úgy imádkozzunk, hogy ne csak a szavakat, énekhangokat képezzük – mindez csak zajongás, jámbor időtöltés, kegyességi sürgölődés –, hanem közösségben hallgassunk, vegyük észre Isten jelenlétét.
A zsolozsma így készít elő az igazi, nagy elcsöndesedésre, amely mindnyájunkra vár, saját halálunkra. Nem mindegy, hogy a halál végső csöndjében mit viszünk magunkkal, mit mutatunk meg az Úrnak. Tanuljuk meg az elcsöndesedést, megbékélést! A nagyböjtben kérő imádsággal készüljünk a jó halálra!