13. ALKALOM - IZRAEL SZABADULÁSA II.

A múlt alkalommal a húsvéti vesperás imájáról, a 113. zsoltárról, annak négy jelentéséről beszéltünk: a történelem szabadító Istenéről, Krisztus megváltói tettéről, a megtérés életadó erejéről, végül a halál pillanatáról elmélkedtünk. A 113. zsoltárban a szabadság isteni ajándékát kérjük és ünnepeljük. A zsolozsma – a visszatérő antifónával – három részre osztja a zsoltárt. Mindegyik szakasz a zsarnokság egy-egy alakját jeleníti meg: az első az erőszak, a második a hazugságok, az utolsó rész pedig a félelem rabságát írja le. Erőszak, hazugságok, félelmek – az imádkozó szívében pusztító hatalmak ezek, és a zsoltárt énekelve ezektől kívánunk szabadulni Isten segítségével. A mai elmélkedésünkben nézzük meg a zsoltár első nyolc versét.  

„Izrael kijővén Egyiptomból, Jákob háza a barbár nép közül. Lőn Júdea az Úrnak szentélye, Izrael az ő birodalma.” Izrael a fogság és rabszolgaság hazájából menekült meg, ahol embertelen körülmények között dolgoztak, állatsorba vetve kínozták őket, fiúgyermekeiket megölték. Az erőszaknak olyan világa ez, amelyet le kell rázni, el kell hagyni. És Izrael népe, Jákob háza, az egyház előképe elindult a kivonulásnak ezen az útján. Tudja, hogy rá egy Istentől jelölt világ vár, ez lesz az ő szentélye, az ő birodalma. Vajon mi el tudunk-e indulni ezen a nehéz, sivatagi úton? Elutasítjuk-e az erőszak és hatalmaskodás minden formáját? Az ima segítségével el tudunk-e fordulni a bántalmazásnak azon világától, amely ma a világháló oldalai és az intézményes média által közvetített képekben, szövegroncsokban tobzódik és gyilkol? El tudjuk-e hagyni a pletykálkodás, a kibeszélés, a közösség- és emberromboló beszédek agresszivitását?  

Ha igen, akkor, miként a zsoltár mondja, a természet velünk együtt ünnepel: a hegyek, dombok, tengerek, folyók visszanyerik szépségüket. Ha az erőszak világában élünk, ez az erőszak tekintetünket is megmérgezi, és elkeseredettségünkben erőszakosnak látjuk még a teremtést is. Ha kivonulunk a hatalmaskodás házából, a teremtés örömét visszanyerjük. Így a lelkünk, szívünk is csodát él meg, hiszen Isten életünket, a „kőszálat vizek forrásává változtatta.”

12. ALKALOM - IZRAEL SZABADULÁSA I.

Magányos tengerpart, mocsaras, ingoványos lapály. Hajnalodik. Messziről szokatlan ragyogás tűnik föl. Gyorsan, a szélnél is sebesebben közeledik a fényesség, így fokozatosan föltárul a szemlélő számára, hogy az nem más, mint egy fehér szárnyú hatalmas angyal. Hajót irányít; a hajóban száz ember ül. Egy szólamban éneklik az In exitu Israel de Aegypto, „Izrael kijővén Egyiptomból” kezdetű, 113. zsoltárt. Elejétől a végéig elimádkozzák, egy szó sem marad ki. A lelkek így érkeznek a purgatóriumba, a tisztulás és megszabadulás helyére – ahogyan ezt Dante írja az Isteni színjáték egyik látomásában. 

A húsvéti időszakban mi is ezt a zsoltárt énekeljük esti imánkban, csatlakozunk a megváltott lelkekhez, és velük együtt imádkozzuk a szabadulás imádságát. E zsoltár értelmezésében most nem kisebb embert hívunk segítségül, mint magát Dantét, a misztikus költőt. Ő ugyanis egy levelében részletesen elemzi „az Izrael kijővén Egyiptomból” zsoltárt. Azt írja, hogy ezen imának négy jelentése van: egyrészt megemlékezünk a történelem szabadító Istenéről, aki Mózes vezetésével megszabadította gyermekeit a barbár nép közül. Második értelem: Krisztus megvált minket a halál hatalmából. A zsoltár harmadik jelentése erkölcsi: felszólít minket arra, hogy a bűn gyászos nyomorúságát magunk mögött hagyva forduljunk a kegyelem ünnepi állapota felé. Végül negyedszerre: az ima azt az örömteli állapotot írja le, amikor a halál pillanatában a lélek megszabadul a földi lét romlott szolgaságából és elindul az örök dicsőség, igazi otthona felé. 

A húsvéti zsolozsmában, a 113. zsoltárban a szenvedéssel teli emberiség legmélyebb vágyát szólaltatjuk meg: a végső szabadulás iránti sóvárgást. Ahogy Izrael kijön Egyiptomból, úgy a Húsvét titkaitól megérintett lélek kilép a szolgaság házából, leveti magáról a halál sötétségét, és dicsőséges testbe öltözik. Imádkozzuk együtt a húsvéti zsolozsmát, és közben idézzük föl a zsoltár négy jelentését, és elmélkedjünk arról, hogy a szabadító Isten hogyan jelenik meg először is a történelemben, másodsorban Krisztus megváltói művében, harmadszorra a bűntől való elfordulásban, végül a halálunk pillanatában.

11. ALKALOM - A ZSOLOZSMA FÉRFIAS IMÁDSÁG?

„A zsolozsma, az olyan férfias imádság” – hallottam valakitől a minap.

Ha abban az értelemben vesszük, hogy a zsolozsma illik a férfilélek imádságban való szemérmességéhez; hogy karakteres, ugyanakkor mértéktartó, arányos, objektív és jól rendezett, akkor valóban mondhatjuk, hogy a zsolozsma férfias imádság. Ha azonban úgy értjük ezt a megállapítást, hogy a zsolozsma nem való a nőknek, akkor vitatkoznunk kell vele. Először is nézzünk csak körül, kik is vesznek részt hétről hétre a hétfő esti vesperásunkon. Másodszor, gondoljunk bele, hogy a zsolozsma az Anyaszentegyház imádsága, és a vesperás csúcspontja minden este Szűz Máriának, az Úr alázatos szolgálóleányának hálaéneke, a Magnificat. De még mélyebbre tekintve azt is meg kell látnunk, hogy Jézus Krisztus, aki maga a zsolozsmaimádság előénekese és vezetője, úgy volt férfias férfi, hogy közben nem nélkülözte a női, sőt anyai vonásokat sem.

Jó példa erre a mai vesperás is, melynek zsoltárantifónájában ezt énekeltük: „Én népem, mit tettem én ellened? Vagy miben ártottam néked: felelj nékem!” Nem annyira vádló, szemrehányó szó ez a mi Urunk Jézus szájából, mint inkább a szenvedő szeretet fájdalmas panasza ahhoz, akit még most is nagyon szeret. Mint amikor az édesanya tehetetlenül tárja szét a karját, amikor gyermekei, akiket a világra hozott, felnevelt, s akikért annyit fáradt, felnőtté válva közömbösen hátat fordítanak neki, esetleg még durva szavakkal is illetik… Eszünkbe juthat erről az a szó, melyet Jézus a szent várost siratva mondott: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a kotlóstyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de te nem akartad.” Most, a szenvedés hetében pedig különösen is aktuális megemlíteni, hogy Jézus az utolsó vacsorán, szenvedésének előestéjén szülés előtt álló asszonyhoz hasonlította magát, aki egyszerre szenved és örvendezik, mert eljött az ő órája.

Jézus tehát egészséges módon egyesítette magában a férfi és női tulajdonságokat, s ez jellemzi az Egyház liturgiáját, és azon belül a zsolozsmát is. Ezért ahelyett, hogy a zsolozsmát férfiasnak neveznénk, mondjuk inkább azt, hogy egészen emberi imádság – meg persze angyali és isteni is –; s ha szavait, dallamait és gesztusait Jézus férfiasságával és Szűz Mária alázatával imádkozzuk, az nemcsak Isten dicsőségére lesz, hanem egyéni imádságunk, személyes istenkapcsolatunk elmélyítésére is, legyünk akár nők, akár férfiak.