2012. január 30., hétfő

2. ALKALOM - A DICSÉRET

A múlt héten a segítségkérésről elmélkedtünk, most a dicséret hangjára kell figyelnünk. A zsoltárok végén imádkozzuk: „Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek”. A hálaadás és magasztalás ugyanis a zsolozsma lényege. Figyeljük meg, hogy ezen örvendezés nem egyenletesen oszlik el az esti imánkban, hanem fokozatosan tör elő, magasodik elénk, csúcspontja a Magnificat, Mária hálaéneke: „Magasztalja az én lelkem az Urat, örvendezik az én lelkem.”

Jó is ez a fokozatosság, az öröm hangjának erősödése, van benne valamilyen bölcs pedagógia: közel negyedórányi időt, és ezzel lehetőséget kapunk, hogy értelmünkben, lelkünkben, testünkben fölkészüljünk a legteljesebb örömre, a Magnificatra, amelyet egykor, Erzsébet házában Mária énekelt, a megtestesült Igét hordozva, és most is, hisszük, velünk énekel.

Ezért, és nem más okból jövünk össze hétről hétre: közösen akarunk köszönetet mondani az Úrnak. Mert az örvendezés – mint minden örvendezés – nem tűri a néma hallgatást, nem tűri a halogatást, nem tűri a magányt. Helyette szavakat keres, a test mozdulataiban tör ki, állandóságot kíván, közösséget alkot.

Ha hallgatunk, ha halogatunk, ha magányba zárkózunk, nincs bennünk öröm. És ez az öröm, a liturgia öröme a kesergésre, elégedetlenségre hajlamos keresztény számára igényes feladat, szent kötelesség: az öröm tanítható, tanulható, vagy inkább tanítandó, tanulandó. Nekünk, keresztényeknek, újra el kell sajátítani az örömöt. A zsolozsma szavai ebben segítenek. Hogy napról napra rácsodálkozzunk a teremtett világ és az emberi élet részleteire, amelyben semmi sem szürke, semmi sem rideg, semmi sem unalmas. Legföljebb a lelkünk válhat szürkévé, rideggé, unalmassá.

Hogy hogyan kell dicsérni az Urat? A zsoltáros azt mondja, „egész életemben”, „amíg csak vagyok”. És miért kell dicsérni? A zsoltáros azt mondja, hogy nincs különösebb oka: egyszerűen csak azért, „mert jó őt zengeni”. Ha megkérdeznek, hogy miért zsolozsmázunk, két szóban válaszolunk: mert jó. Énekeljük együtt, egész életünkkel a gyönyörű és ékes dicséretet: „Magasztalja az én lelkem az Urat.”

2012. január 23., hétfő

1. ALKALOM – A KÉRÉS

A 144. zsoltárt imádkozva imént énekeltük: „közel van az Úr mindazokhoz, kik segítségül hívják”. A zsolozsmát is segítségkéréssel kezdtük: „Istenem, figyelmezz az én segítségemre! Uram, segíts meg engem!”

Az első mondatunk: kérés. Kérjük az Urat, hogy segítsen imádságunkban. Mindig, minden imádságban segítségre szorulunk.

Először is mert ez a zsolozsmázás, mint minden más ima, nehéz: saját erőtlenségünkkel szembesülünk, szűkös életünk, szűkös gondolkodásunk, szűkös szívünk találkozik az ima tágasságával. Az elkalandozásunk Isten figyelmességével, türelmetlenségünk a mennyország fáradhatatlanságával, ügyetlenségünk a mennyei karok leleményességével, pár fős, felekezeteken és világnézeteken fölüli csoportunk a szentek végtelen közösségével.

Aztán azért is súlyos feladat ez az imádság, mert a zsoltárok szavaival az egész Egyház és az egész világ nevében imádkozunk: azok helyett, akik, bár tanultak, de elfelejtettek imádkozni; azok helyett, akik nem tudnak imádkozni, mert nem tanítottuk meg őket; azok helyett, akik nem mernek imádkozni, mert gonosz példánkkal eltántorítottuk őket Isten útjától.

És végül azért is súlyos ez az imádság, mert Krisztussal együtt imádkozunk. Ha együtt imádkozunk vele, a közös szavakban Hozzá szeretnénk hasonulni, olyanná válni, mint ő: úgy szeretni, mint Ő szeretett.

Már eddig is segített az Atya: közösséget ajándékozott, melyben együtt zsoltározhatunk; a Biblia szavait adta, hogy ahhoz igazítsuk életünket.

Kérjük újra és újra az Atya segítségét, hogy ne csak szavunkkal, hanem életünkkel is előkészüljünk az ő szent népének, a mennyei Jeruzsálemnek imádságára. „Istenem, figyelmezz az én segítségemre! Uram, segíts meg engem!”