20. ALKALOM - A HIT EGYSÉGE

A mai napon ünnepelt Szent Gellért a Hitvallásról elmélkedve így imádkozott: „Ez az én hitvallásom, Uram, Istenem, amire a kegyelmed által megvilágosult apostolok és apostoli férfiak tanítottak. Ezt növeld bennem folytonosan, s taníts olyannak hinni, amilyen vagy.” Szemérmesen visszafogott, bölcs és alázatosan, ugyanakkor nagyon is okos imádság.

A hit forrása Isten, aki a kinyilatkoztatásban és az imádság hagyományában tanít minket. Az apostolok és apostoli férfiak által közvetített hitet kell pontosan, tévedés nélkül tanulnunk, tanítanunk, ebben a hitben kell elmélyednünk – szívünk és értelmünk minden munkájával. Ha nincs meg bennünk a tanulásnak ez a készsége, akkor a közös hit széthullik, és mindenki saját istenképét teszi meg Istennek, és a kinyilatkoztatás kiragadott darabkáit önkényesen, saját életszükségletei felől értelmezi. Már sokan, sokszor fölhívták a figyelmet arra, hogy mekkora veszély fenyeget minket, ha már nem ugyanabban az Úrban, a Biblia Istenében hisznek a hívek. A valódi keresztény – vagyis krisztusi – közösség megszűnik, a kinyilatkoztatás Ura helyett saját életünket, lelki és testi érdekeinket tiszteljük, sőt imádjuk.

A különféle élethelyzetek, gondolkodásmódok, kulturális és felekezeti hagyományok tiszteletben tartása mellett is ügyelnünk kell a hit és imádság egységére, értelmességére, istenközpontúságára. Ennek legfőbb esz­kö­ze az, ha a kinyilatkoztatás Istenéről elmélkedünk, ha a kinyilatkoztatás szövegeit imádkozzuk. A zsoltárok Istene a mi közös Istenünk, hitünk lényege és középpontja: a biblikus hit tárgyilagos, pontos, ugyanakkor nem személytelen hit, mindannyiunk életét mélyen érinti. Ezért csatolhatjuk zsolozsmánkhoz Szent Gellért imádságát: „Ez az én hitvallásom, Uram, Istenem, amire a kegyelmed által megvilágosult apostolok és apostoli férfiak tanítottak. Ezt növeld bennem folytonosan, s taníts olyannak hinni, amilyen vagy.”

19. ALKALOM - AZ IMÁDSÁG ÁLTAL KRISZTUS KÉPÉRE FORMÁLÓDNI

Bármennyire is Isten különleges csodája, hogy Szent Ferenc kezén, lábán és oldalán megjelentek a mi Urunk szentséges sebhelyei, aligha részesült volna ebben a kiváltságban, ha előtte nem szemlélte volna nap mint nap a kereszten függő Üdvözítőt, és nem fontolgatta volna magában újra és újra az ő értünk vállalt szenvedését és megváltó halálát. Nem lehetett volna „alter Christus”, második Krisztus, ha nem Jézust állította volna szeme elé mindennap, és nem hozzá akart volna hasonulni mindenben. S nem tudott volna zsoltárt énekelve, boldogan elköltözni ebből a világból, az Úr ígéretét bírva arról, hogy biztosan üdvözül, ha nem lett volna mindennél bensőségesebb kapcsolatban vele, s nem hagyta volna, hogy testét és lelkét mind jobban átjárja az Üdvözítő szeretetének tüze.

Ennek a belső Krisztushoz alakulásnak nélkülözhetetlen eszköze volt Szent Ferenc életében a zsoltárok imádkozása. Miközben hűségesen végezte az Anyaszentegyház zsolozsmáját, saját zsoltár-összeállítást is szerkesztett, melyben azokat a zsoltárokat gyűjtötte össze, és imádkozta a nappal és az éjjel minden imaórájában, amelyek az üdvösségtörténet nagy misztériumait, és különösen is Krisztus kínszenvedését jelenítik meg. Hagyta, hogy a zsoltár igéi megragadják nemcsak értelmét, hanem érzelmeit is, sőt egész belső világát, s miközben a zsoltárt mondta, Krisztussal azonosult, akiről és akinek a nevében ezek az igék szóltak.

A zsolozsma imádkozásának nagyon fontos eleme a Krisztushoz való vonatkozás. Előbb ez inkább csak értelmi belátásból fakad és külön odafigyelést, tudatosítást igényel: igen, Krisztus maga is imádkozta a zsoltárokat, és mint a földi és égi liturgia Főpapja, most is ő vezeti zsolozsmaimádságunkat, s az Atya elé viszi az imádságban megfogalmazódó könyörgésünket, de ki nem mondott szándékainkat, legmélyebb vágyainkat is. Később azonban már nem kell görcsösen figyelnünk a zsoltárok szavaira, azok maguktól kelnek életre, és minden megfontoláson és érzelmen túl emelnek fel bennünket az imádásba, ahogy testünket és lelkünket átadjuk Isten dicséretére.

A zsolozsma az az imádság, amelyet nem mi alakítunk, hanem amely minket alakít, úgy, mint Szent Ferencet, aki – a kortársak tanúsága szerint – végül már nem is imádkozó ember volt, hanem maga az imádság. Persze mi még nem tartunk itt: gyakran vagyunk figyelmetlenek és szétszórtak, gondolataink sokszor elkalandoznak imádság közben. De ha ezt tapasztaljuk, akkor sem kell elkeserednünk, szégyenkeznünk vagy mérgelődnünk. Elég, ha alázatosan és egyszerűen visszatérünk az imádsághoz, újra és újra rábízva magunkat Isten Szentlelkére, aki maga végzi el bennünk szép fokozatosan a Krisztussá formálódás művét, az Atya dicsőségére, dicséretére és szolgálatára.