A múlt héten arról hallottunk, hogy nem elég szánkkal dicsérni Istent, a szívünknek kell imádkoznia, vagyis az imádság nem más, mint a szeretet iskolája. Ma este pedig arról elmélkedünk, hogy a zsolozsmában magával Jézus Krisztussal imádkozunk. Különösen is aktuális ez Nagyböjtben, a Húsvét ünnepére való készület kegyelmi időszakában, hiszen számunkra, keresztények számára a böjt nem elsősorban a hústilalmat vagy a tavaszi méregtelenítést kell hogy jelentse, de még csak nem is az önfegyelmezésben, jellemnevelésben történő fokozatos előrehaladást, hanem mindenekfölött azt, hogy Krisztussal azonosulunk az ő negyvennapi böjtjében: vagyis hogy Isten irántunk való szeretetére adott válaszként lélekben kivonulunk ebből a világból szívünk pusztaságába, hogy ott csak az Úrral legyünk, s egész valónkkal igyekezzünk ráhangolódni az ő szent akaratára.
Ehhez nyújt segítséget az Anyaszentegyház, amikor a zsoltárok imádkozására hív a zsolozsmában. A zsoltárokban egyfelől magunkra ismerhetünk, amikor gyengék vagyunk, szenvedünk, amikor meg nem értésben van részünk, amikor bűntudat gyötör vagy éppen túlárad bennünk a hála, másfelől viszont Krisztusra is ismerhetünk, aki nemcsak maga is imádkozta a zsoltárokat, de csodálatos és titokzatos módon be is teljesítette őket. Hiszen a zsoltárok nem Dávid vagy más ószövetségi szerző fejéből pattantak ki, hanem a Szentlélek sugalmazta őket, aki előre tudta, hogy milyen értelmet ad a zsoltár szavainak az adott kor embere számára, és milyen későbbi, teljesebb értelmet az Újszövetség embere számára. Azért is megunhatatlan a zsoltárok imádkozása, mert minél többször imádkozzuk őket, annál több és mélyebb az, ami felragyog belőlük számunkra.
A mai zsolozsma zsoltáraiban is Krisztus az, aki elénk áll, mint a böjti harc vezére, aki a kísértővel szembeni küzdelemben a böjtölés, az irgalmasság és az imádság fegyverzetével lát el bennünket, s ő zsolozsmaimádságunk láthatatlan vezetője is, aki énekünket az angyalok kórusának énekével egyesíti, s minden könyörgésünket, még legtitkosabb, magunknak sem bevallott kéréseinket is saját imájába foglalva az Atya színe elé viszi, ő pedig szent Fia imádságát mindenkor meghallgatja.
S ha a zsoltárokban Krisztusra ismerünk, talán könnyebben felismerjük őt embertársainkban is, és akkor majd az utolsó ítéleten nekünk is szól a mai evangéliumból az örök Bíró szava: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek birtokba az öröktől fogva nektek készített országot”.
Ehhez nyújt segítséget az Anyaszentegyház, amikor a zsoltárok imádkozására hív a zsolozsmában. A zsoltárokban egyfelől magunkra ismerhetünk, amikor gyengék vagyunk, szenvedünk, amikor meg nem értésben van részünk, amikor bűntudat gyötör vagy éppen túlárad bennünk a hála, másfelől viszont Krisztusra is ismerhetünk, aki nemcsak maga is imádkozta a zsoltárokat, de csodálatos és titokzatos módon be is teljesítette őket. Hiszen a zsoltárok nem Dávid vagy más ószövetségi szerző fejéből pattantak ki, hanem a Szentlélek sugalmazta őket, aki előre tudta, hogy milyen értelmet ad a zsoltár szavainak az adott kor embere számára, és milyen későbbi, teljesebb értelmet az Újszövetség embere számára. Azért is megunhatatlan a zsoltárok imádkozása, mert minél többször imádkozzuk őket, annál több és mélyebb az, ami felragyog belőlük számunkra.
A mai zsolozsma zsoltáraiban is Krisztus az, aki elénk áll, mint a böjti harc vezére, aki a kísértővel szembeni küzdelemben a böjtölés, az irgalmasság és az imádság fegyverzetével lát el bennünket, s ő zsolozsmaimádságunk láthatatlan vezetője is, aki énekünket az angyalok kórusának énekével egyesíti, s minden könyörgésünket, még legtitkosabb, magunknak sem bevallott kéréseinket is saját imájába foglalva az Atya színe elé viszi, ő pedig szent Fia imádságát mindenkor meghallgatja.
S ha a zsoltárokban Krisztusra ismerünk, talán könnyebben felismerjük őt embertársainkban is, és akkor majd az utolsó ítéleten nekünk is szól a mai evangéliumból az örök Bíró szava: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek birtokba az öröktől fogva nektek készített országot”.