Szent Imre legendájában olvassuk a trónörökösről: miután mindenki lefeküdt, és környezete elcsendesedett, szobája éjszakai nyugalmában két gyertyát gyújtott, és zsoltárokat imádkozva virrasztott; minden zsoltár végén bűnbocsánatért könyörgött. A legenda szerint Szent Imre imádsága virrasztás és könyörgés – a mi zsoltározásunk is virrasztás, könyörgés.
Miért virrasztás? Azért mert csönd kell hozzá és figyelem; ezt a csöndet és figyelmet nem lehet a zajos, szétszórt külvilág erőszakos megregulázásától várni; saját lelkünket, szellemünket kell fölnevelni a virrasztás belső kultúrájához. Amikor a világ szétesik, figyelmetlenné, hangossá válik, az imádságos ember igyekszik összeszedni magát, figyelmét összpontosítani, és a belső csendet megteremteni. Az imádság így arra nevel bennünket, hogy az egész életünket figyelemben, tanulásban éljük. A nagy ókori természettudós, Plinius szerint „profecto enim vita vigilia est” – „nyilvánvaló ugyanis, hogy élni annyi, mint ébren lenni, virrasztani”. A behunyt szemű élet nem élet: érzéketlen. A behunyt szem a szív kihűléséhez vezet.
A legenda szerint Szent Imre az egyes zsoltárok végén bűnbocsánatért könyörgött. A nyitott szemű és szívű élet nemcsak a külvilágra érzékeny, hanem saját magára is: föltárul az imádkozó ember bűnössége, illetve az, hogy mennyire rászorul Isten kegyelmére. A zsoltárok a bűnös ember imádságai: aki magát bűntelennek tartja, annak élethazugságát a zsoltárok szokatlan világossággal, erővel leplezik le.
A Szent Imre-legenda érdekesen folytatódik: a herceg apja, a szent király egy fal nyílásán gyakran figyeli imádkozó fiát, de nem szól senkinek. Az apai felelősségből bölcs tapintat fakad: látja fia imádságát, mégsem teszi közbeszéd tárgyává. Ebből következik, hogy Imre sem híresztelte úton-útfélen, de még családján belül sem saját imaélményét. Tudta, hogy van olyan imádság, amely csak rá tartozik, amelyet a közösség tapintatlansága, lelki szemérmetlensége nem sajátíthat ki. Az imáról való beszédhez személyes érintettség is kell, de okos, felnőtt személytelenség is. Minden más felelőtlen fecsegés.
Miért virrasztás? Azért mert csönd kell hozzá és figyelem; ezt a csöndet és figyelmet nem lehet a zajos, szétszórt külvilág erőszakos megregulázásától várni; saját lelkünket, szellemünket kell fölnevelni a virrasztás belső kultúrájához. Amikor a világ szétesik, figyelmetlenné, hangossá válik, az imádságos ember igyekszik összeszedni magát, figyelmét összpontosítani, és a belső csendet megteremteni. Az imádság így arra nevel bennünket, hogy az egész életünket figyelemben, tanulásban éljük. A nagy ókori természettudós, Plinius szerint „profecto enim vita vigilia est” – „nyilvánvaló ugyanis, hogy élni annyi, mint ébren lenni, virrasztani”. A behunyt szemű élet nem élet: érzéketlen. A behunyt szem a szív kihűléséhez vezet.
A legenda szerint Szent Imre az egyes zsoltárok végén bűnbocsánatért könyörgött. A nyitott szemű és szívű élet nemcsak a külvilágra érzékeny, hanem saját magára is: föltárul az imádkozó ember bűnössége, illetve az, hogy mennyire rászorul Isten kegyelmére. A zsoltárok a bűnös ember imádságai: aki magát bűntelennek tartja, annak élethazugságát a zsoltárok szokatlan világossággal, erővel leplezik le.
A Szent Imre-legenda érdekesen folytatódik: a herceg apja, a szent király egy fal nyílásán gyakran figyeli imádkozó fiát, de nem szól senkinek. Az apai felelősségből bölcs tapintat fakad: látja fia imádságát, mégsem teszi közbeszéd tárgyává. Ebből következik, hogy Imre sem híresztelte úton-útfélen, de még családján belül sem saját imaélményét. Tudta, hogy van olyan imádság, amely csak rá tartozik, amelyet a közösség tapintatlansága, lelki szemérmetlensége nem sajátíthat ki. Az imáról való beszédhez személyes érintettség is kell, de okos, felnőtt személytelenség is. Minden más felelőtlen fecsegés.