23. ALKALOM - A NAPTÁRREFORM

Az egyház a mai napon Avilai Szent Terézre emlékezik, aki 1582-ben, egy naptártörténetileg igen különös éjszakán, október 4-ről 15-re virradó éjjel halt meg. Ugyanis több európai birodalom XIII. Gergely pápa rendeletére éppen ezen a napon vezette be a kopernikuszi mérésekre alapozó új naptárat. A régi kalendárium pontatlanságából fakadó időeltolódást úgy oldották meg, hogy október negyedike után nem ötödike, hanem tizenötödike következett. Teréz pedig ezen az éjszakán halt meg, amikor Európa nagyobbik fele a tudomány új eredményeit fölhasználta képes volt fölülemelkedni a hagyományos római időszámításon, és javítani azt.

A Krisztusról elmélkedő nagy misztikusok, akár életükben, akár halálukban új időszámítást hoznak: segítenek abban, hogy a keresztény közösség visszataláljon a helyes naptárhoz, a teremtés és megváltás pontos időrendjéhez. A mi naptárunk a liturgia, amely a teremtett világ rendjével, a természettel is összhangban van, illetve az üdvtörténet eseményeihez is érzékkel igazodik. A liturgia ritmusát kell elsajátítanunk: egyrészt az egyházi év, másrészt pedig az imaórákkal megszentelt nap ritmusát. Ez azonban azt is jelenti, hogy a társadalmi kötöttségek által diktált időszámítás méricskélő, fojtogató rabságából ki kell lépni, és a nap megszentelésének szabadságába kell lépni: a fölkelő napot, amely számunkra Krisztus jelképe, zsoltárral köszöntjük, zsoltárral búcsúztatjuk. Az éjszakára – a mostanira és az eljövendőre is – zsoltárral készülünk; a hajnalt – a holnapit és a végsőt is – zsoltárokkal hívjuk. A múlt emlékezetét és a jövő reményét az ima szavaival mérjük, vagyis a zsolozsmában tanulunk meg emlékezni és remélni. Ahogy a nyomasztó határidőkkel, kínos dátumokkal súlyos földi naptár elkedvetleníthet, megbéníthat, úgy az égi naptár szabaddá tesz, lelkesít. Naptárreformra van szükségünk. Nem a csillagok, hanem a lelkek megújult naptárára, a beidegződött, megrögzült időszámításaink felülvizsgálatára. Együtt imádkozzuk Istenhez, hogy „tiéd a nappal és tiéd az éjszaka.” Isten pedig azt kéri tőlünk, hogy az ő napja és éjszakája legyen a mi napunk és éjszakánk.

22. ALKALOM - JERUZSÁLEM, A NAGY ÉS ILLŐ VÁROS

A 121. zsoltárban imádkoztuk: „Jeruzsálem mily nagy városnak épült, egybeillik annak minden része.” A zsoltáros hithű zsidó, aki fárasztó és hosszadalmas zarándokútját befejezve megpillantja Jeruzsálemet, lelki és testi utazásának végállomását; lelkét öröm tölti el és hála a Gondviselő felé, aki Dávid városának falai között lakozik.

Később Jézus tanítványai is megcsodálják a templom köveit. A Fiú, a velünk lakozó Isten azonban az isteni jelenlét végleges, fontosabb templomára hívja föl a figyelmet: ez utóbbit ellenség nem rombolhatja le, kincseit a hódító és erőszakos rómaiak nem hordhatják szét, a belső viszály és tisztátalan istentisztelet nem szennyezheti be. Ez a templom Isten mennyei egyháza, mely a földön megkezdte működését. A közös imádságunk betekintést enged ebbe a templomba, melynek minden része szépen egybeillik. Énekünk, mozdulataink, zsolozsmánk a mennyei liturgia egy darabkája: harmonikusan illeszkedik az istentisztelet egészébe, és rácsodálkozunk, hogy milyen fenséges ez az égi liturgia, melyben az angyalok és szentek imádják a trónon ülőt: „Jeruzsálem mily nagy városnak épült, egybeillik annak minden része.” Ügyeljünk rá, hogy mindig olyan lélekkel imádkozzunk, amely a mennyei egyház egészéhez, a szentek közösségéhez csatlakozik. Nemcsak a zsolozsmarészek, az antifonák, a zsoltártónusok, a válaszos ének, a himnusz és a Magnificat művészi egységéről van szó. Magasabb és teljesebb egységről beszélek, melyet elsősorban nem a kottát olvasva, nem a szánkkal, nem a mozdulatainkkal teremtünk meg, hanem mindenek előtt a szívünkkel és értelmünkkel.

Ősi hagyomány alapján a 121. zsoltárt Mária esti dicséretében énekeljük: ő a velünk lakozó Isten temploma és tabernákuluma. Az angyali üdvözletre mondott igenje óta minden megkeresztelt élet arra hivatott, hogy az Úr szépséges szentélye legyen. Építsük közösen Isten szent templomát! „Jeruzsálem mily nagy városnak épült, egybeillik annak minden része.” Reméljük, hogy Isten színe előtt mi is, akik itt imádkozunk, szépen egybeillünk, és az Ő dicsőségére lelki templommá épülünk.

21. ALKALOM - A BÖLCSESSÉG ÉS ISTENFÉLELEM

A zsoltárban imádkozzuk: „a bölcsesség kezdete az Úr félelme.” A zsoltáros a bölcsességet útként ábrázolja, amelynek van kezdete, amelyre rá kell lépni, és amelyen el kell indulni. A puszta szakértelemben, az önérvényesítő tehetségben, kimódolt agyasságban nem tudunk gyönyörködni, csakis a bölcsességben. Ne legyenek kétségeink: sem a bölcsességet, sem annak hiányát senki elől sem tudjuk eltitkolni; a szemünk, tekintetünk elárul minket. Látunk sok okos embert, akikből hiányzik a bölcsesség, ezért okosságuk torz, veszélyes, olykor pusztító. Látunk azonban olyanokat is, akiknek az élet kevesebb iskolázottságot engedett, de egész életükből csendes – és csendjében is olyan beszédes – bölcsesség árad. Nem az idő, nem a történelem tanította meg őket a bölcsességre, hanem az alázatuk, mellyel Isten ajándékát elfogadták.

A „bölcsesség kezdete az Úr félelme.” Ma még az istenről elmélkedő emberek közül is sokan tartózkodnak a „félelem”, az „istenfélelem” kifejezéstől, mintha az valamilyen lelki éretlenség, elnyomó hatalom, pszichés fogság világához tartozna. A fölszabadultság gondolatát – egyébként jogosan – hangsúlyozó teológia és liturgikus gyakorlat többször nem mer olyan szavakat használni, amelyek igazsága túlmutat a mai világlátás közhelyein. Mintha az Úr jelenléte nem lenne „félelmetes”, mintha nem kellene levenni a sarut lábunkról, ha szent helyre érünk, mintha az imádságban nem kellene meghajolnunk a teremtő előtt. Az érett prófétai hit pontosan érti a kifejezést: „az Úr félelme.” De vajon tényleg pontosan értjük?

Érezzük a bölcsesség nélküli élet zavarodott, kínos terhét, és bölcsek, érettek, istenesek szeretnénk lenni. A közös zsoltárimádságunkban, miként Salamon, bölcsességet kérünk az Úrtól. Színe elé lépünk, és megremegünk: nem a tudatlan hittől, hanem a hívő tudás fokozatos megsejtésétől. „A bölcsesség kezdete az Úr félelme.”