2012. február 27., hétfő

6. ALKALOM - KRISZTUSSAL EGYÜTT BÖJTÖLÜNK, KRISZTUSSAL EGYÜTT IMÁDKOZUNK

A múlt héten arról hallottunk, hogy nem elég szánkkal dicsérni Istent, a szívünknek kell imádkoznia, vagyis az imádság nem más, mint a szeretet iskolája. Ma este pedig arról elmélkedünk, hogy a zsolozsmában magával Jézus Krisztussal imádkozunk. Különösen is aktuális ez Nagyböjtben, a Húsvét ünnepére való készület kegyelmi időszakában, hiszen számunkra, keresztények számára a böjt nem elsősorban a hústilalmat vagy a tavaszi méregtelenítést kell hogy jelentse, de még csak nem is az önfegyelmezésben, jellemnevelésben történő fokozatos előrehaladást, hanem mindenekfölött azt, hogy Krisztussal azonosulunk az ő negyvennapi böjtjében: vagyis hogy Isten irántunk való szeretetére adott válaszként lélekben kivonulunk ebből a világból szívünk pusztaságába, hogy ott csak az Úrral legyünk, s egész valónkkal igyekezzünk ráhangolódni az ő szent akaratára.

Ehhez nyújt segítséget az Anyaszentegyház, amikor a zsoltárok imádkozására hív a zsolozsmában. A zsoltárokban egyfelől magunkra ismerhetünk, amikor gyengék vagyunk, szenvedünk, amikor meg nem értésben van részünk, amikor bűntudat gyötör vagy éppen túlárad bennünk a hála, másfelől viszont Krisztusra is ismerhetünk, aki nemcsak maga is imádkozta a zsoltárokat, de csodálatos és titokzatos módon be is teljesítette őket. Hiszen a zsoltárok nem Dávid vagy más ószövetségi szerző fejéből pattantak ki, hanem a Szentlélek sugalmazta őket, aki előre tudta, hogy milyen értelmet ad a zsoltár szavainak az adott kor embere számára, és milyen későbbi, teljesebb értelmet az Újszövetség embere számára. Azért is megunhatatlan a zsoltárok imádkozása, mert minél többször imádkozzuk őket, annál több és mélyebb az, ami felragyog belőlük számunkra.

A mai zsolozsma zsoltáraiban is Krisztus az, aki elénk áll, mint a böjti harc vezére, aki a kísértővel szembeni küzdelemben a böjtölés, az irgalmasság és az imádság fegyverzetével lát el bennünket, s ő zsolozsmaimádságunk láthatatlan vezetője is, aki énekünket az angyalok kórusának énekével egyesíti, s minden könyörgésünket, még legtitkosabb, magunknak sem bevallott kéréseinket is saját imájába foglalva az Atya színe elé viszi, ő pedig szent Fia imádságát mindenkor meghallgatja.

S ha a zsoltárokban Krisztusra ismerünk, talán könnyebben felismerjük őt embertársainkban is, és akkor majd az utolsó ítéleten nekünk is szól a mai evangéliumból az örök Bíró szava: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek birtokba az öröktől fogva nektek készített országot”.

2012. február 20., hétfő

5. ALKALOM - A SZÍV IMÁJA

Diákokkal jártunk egy régi templomban, a román kori építészet remekművében. A kórus oldalában, a falon egy latin felirat olvasható, mely legalább nyolc évszázada figyelmezteti az ott zsolozsmázó szerzeteseket: „si cor non orat, in vanum lingua laborat”; „ha a szív nem imádkozik, a nyelv hiába fáradozik.”

Mindannyiunk életét, imádságát érintő veszély ez: Istent szánkkal tiszteljük, de szívünkben távol maradunk tőle. Sokszor gépiesen, unottan, figyelmetlenül, türelmetlenül, elkalandozva, felszínesen imádkozunk; a kiejtett szavak nemhogy lelkünket, de még agyunkat, érzékelésünk legkülső rétegét sem járják át. Szépen éneklünk, ugyanakkor szívünk némán hallgat. Egyszerre és pontosan mozgunk, figyelmünk, lelkünk azonban mozdulatlan marad.

Valójában minden jól végzett imádság nem több, ugyanakkor nem kevesebb és nem is más, mint a szeretet iskolája; szembesít szárazságunkkal, fölhív az állandó hűségre, fölszólít a megújulásra. Így kell fölfognunk a közös imádkozást: azért jöttünk össze, hogy Istentől szeretni tanuljunk. Azt kérjük az Atyától, hogy a zsolozsmázásban szeretni tanítson minket. Ha pedig szeretni tanulunk, akkor szívünk is megmozdul. Nem hiábavaló érzelmeskedésről van szó, hanem a szeretet valódi belső erejéről. Ahogy a mai mise leckéjében hallottuk: „ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok; ha szeretet nincs bennem, semmi sem használ nekem.” A zsolozsmázás sem.

Különösen a Boldogságos Szűz éneke, a Magnificat tanít meg minket arra, hogyan szeressünk: örvendezve, alázatosan, irgalmasan, a szegények felé fordulva. „Örvendezik az én lelkem az én üdvözítő Istenemben.” Mária belső öröme abból fakadt, hogy saját életében megtapasztalta az üdvözítő Isten munkálkodását, és ez a tapasztalat szeretni tanította. Mi is a zsoltárokban az üdvözítő Isten jóságáról elmélkedünk. Ez az elmélkedés örömet okoz, szeretetre gyullaszt. Kérjük Istent, hogy tanítson meg minket a szív belső imájára. Ha szánk énekel, lelkünk is imádkozzék. Sőt: ha a szánk abba is hagyja az éneket, az életünket átjáró imádság ne némuljon el. Hogy is mondta az ősi intelem? „Ha a szív nem imádkozik, a nyelv hiába fáradozik.”

2012. február 14., kedd

4. ALKALOM - A TEKINTET

Az evangéliumban olvassuk, hogy Jézus meggyógyított egy asszonyt, aki tizennyolc éve görnyedve járt: rátette kezét, mire az asszony rögtön fölegyenesedett, és dicsőítette Istent.Az imádságban valami hasonló történik: a hétköznap gondjai miatt görnyedten, összetöpörödötten élünk; nemcsak a gerincünk, hanem a lelkünk, szívünk igényei is megszokják ezt a szűkösséget, a roskatag járást, nézést.

Az imában azonban kiegyenesedünk, kitágul lélegzésünk és tekintetünk. Fölemeljük fejünket, és észrevesszük életünk nagyobb összefüggéseit, a teremtés csodáit. Fölfigyelünk arra, hogy mellettünk is élnek emberek; hogy másokkal együtt, másokért és gyakran mások helyett is imádkozunk; hogy egy nagyobb közösség, az egyház, sőt az emberiség felelős tagjai vagyunk.

Az ókori bölcsek azt mondták, az embert jelölő szavuk azt jelenti: „az, aki a magasba néz.” A fentre irányuló tekintet és a fentre irányuló élet különbözteti meg az embert a tudattalan élőlénytől, akinek csak környezete van, nem pedig szabad, alkotó világa.

A zsolozsmában is fölfelé irányul tekintetünk. Hamarosan látjuk, ahogy a tömjénfüst a mennyezet felé száll; ugyanígy imádságunk is Isten elé emelkedik, és figyelmünknek is a magasba kell irányulnia. Ha lelkünk mindig lent marad, és – ha csak apró lépésekben is – de nem indul fölfelé, akkor hiába a szóbeli imádságunk.

A fölemelkedésben azonban egyrészt türelmesnek, másrészt okosnak kell lenni; e lelki fölemelkedés nem azonos a kierőszakolt érzelmi emelkedettséggel, gerjesztett jámbor indulattal. A valódi fölemelkedés csendes, nem mérhető. Ne is számlálgassuk elégedetlenséggel vagy önteltséggel lelkünk vélt magasságát, sikerét, sikertelenségét! Ne saját magunk próbáljunk fölkapaszkodni, mesterségesen, külső hatásokkal önmagunkat megcsalva, hanem adjuk át magunkat Isten kegyelmének, aki – miként Mária imájában énekeljük – az alázatosakat fölemeli. A zsoltár az alázatosak imája; egyszerű szavakat igényel, egyszerű szívekben honos. Ez a meghajlás magasra, Isten színe elé emel, ez az alázat az igazság és a szegénység méltóságát adja.

2012. február 6., hétfő

3. ALKALOM - A SZENTEK KÖZÖSSÉGE

A mai nap a keresztény hit vértanúit ünnepeljük, akiket bő négyszáz évvel ezelőtt Japánban keresztre feszítettek. E mártírokról egy kortárs tanúvallomásból azt olvassuk, hogy miután megkínozták és keresztre szegezték őket, zsoltárokat imádkoztak. Csodálkozhatunk a följegyzésen, hiszen azt írja, hogy kínjukban nem csak valamit mormoltak, hörögtek, jajveszékeltek, hanem bizony zengő hangon énekeltek, megfelelő antifónával, felelgetve zsolozsmáztak keresztre szögezve. A beszámoló még arra is kitér, hogy ki melyik zsoltárt imádkozta; egyikük azt a zsoltárt énekelte, melyet még gyerekkorában Nagaszakiban tanult hittanórán. Ahogy a vértanúakta írja: „Nagaszakiban ugyanis néhány zsoltárt kívülről megtanítanak a gyermekeknek.”

Az egyház imádságainak, a zsoltároknak, a Szentírás szavainak megtanítása a legnagyobb ajándék, amelyet adhatunk, és a legnagyobb kötelesség, melyet elvégezhetünk. Csodálkozva tekinthetünk a szentekre, akik fölnőttek azokhoz a szavakhoz, melyeket imádkoztak, akiknek élete beérett a zsoltárok énekléséhez. Még kínokkal teli halálukban is a zsoltárokhoz, a zsolozsmához fordultak, és ott találták meg az igaz szavakat. Mennyire életükké vált az ima! A vérükben, szívük lüktetésében, légzésükben ott van a zsolozsma ritmusa, lendülete, az Atyával való beszélgetés közelsége. Szent Ferenc is zsoltárrészlettel adja hírül testvéreinek közelgő halálát; Kalazanci Szent József atyánkat az Úr egy zsoltárverssel szólítja a gyerekekkel való törődésre.

Szeretnénk mi is életté váltani a zsolozsmát, fölnőni, beérni a közösen énekelt szavakhoz. És közben hisszük, hogy az apostolok, a japán vértanúk, Szent Ferenc vagy éppen Kalazanci Szent József, akinek oltára előtt imádkozunk, most is velünk együtt énekelnek. Itt ülünk a hideg templom padjaiban; talán kevesen. De itt vannak a szentek is, és együtt, közösen zsolozsmázunk. Milyen szép társaság tagjai vagyunk! Velük együtt szemléljük az Atyát, akihez a Fiú is a zsoltár szavaival fordult.