Diákokkal jártunk egy régi templomban, a román kori építészet remekművében. A kórus oldalában, a falon egy latin felirat olvasható, mely legalább nyolc évszázada figyelmezteti az ott zsolozsmázó szerzeteseket: „si cor non orat, in vanum lingua laborat”; „ha a szív nem imádkozik, a nyelv hiába fáradozik.”
Mindannyiunk életét, imádságát érintő veszély ez: Istent szánkkal tiszteljük, de szívünkben távol maradunk tőle. Sokszor gépiesen, unottan, figyelmetlenül, türelmetlenül, elkalandozva, felszínesen imádkozunk; a kiejtett szavak nemhogy lelkünket, de még agyunkat, érzékelésünk legkülső rétegét sem járják át. Szépen éneklünk, ugyanakkor szívünk némán hallgat. Egyszerre és pontosan mozgunk, figyelmünk, lelkünk azonban mozdulatlan marad.
Valójában minden jól végzett imádság nem több, ugyanakkor nem kevesebb és nem is más, mint a szeretet iskolája; szembesít szárazságunkkal, fölhív az állandó hűségre, fölszólít a megújulásra. Így kell fölfognunk a közös imádkozást: azért jöttünk össze, hogy Istentől szeretni tanuljunk. Azt kérjük az Atyától, hogy a zsolozsmázásban szeretni tanítson minket. Ha pedig szeretni tanulunk, akkor szívünk is megmozdul. Nem hiábavaló érzelmeskedésről van szó, hanem a szeretet valódi belső erejéről. Ahogy a mai mise leckéjében hallottuk: „ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok; ha szeretet nincs bennem, semmi sem használ nekem.” A zsolozsmázás sem.
Különösen a Boldogságos Szűz éneke, a Magnificat tanít meg minket arra, hogyan szeressünk: örvendezve, alázatosan, irgalmasan, a szegények felé fordulva. „Örvendezik az én lelkem az én üdvözítő Istenemben.” Mária belső öröme abból fakadt, hogy saját életében megtapasztalta az üdvözítő Isten munkálkodását, és ez a tapasztalat szeretni tanította. Mi is a zsoltárokban az üdvözítő Isten jóságáról elmélkedünk. Ez az elmélkedés örömet okoz, szeretetre gyullaszt. Kérjük Istent, hogy tanítson meg minket a szív belső imájára. Ha szánk énekel, lelkünk is imádkozzék. Sőt: ha a szánk abba is hagyja az éneket, az életünket átjáró imádság ne némuljon el. Hogy is mondta az ősi intelem? „Ha a szív nem imádkozik, a nyelv hiába fáradozik.”
Mindannyiunk életét, imádságát érintő veszély ez: Istent szánkkal tiszteljük, de szívünkben távol maradunk tőle. Sokszor gépiesen, unottan, figyelmetlenül, türelmetlenül, elkalandozva, felszínesen imádkozunk; a kiejtett szavak nemhogy lelkünket, de még agyunkat, érzékelésünk legkülső rétegét sem járják át. Szépen éneklünk, ugyanakkor szívünk némán hallgat. Egyszerre és pontosan mozgunk, figyelmünk, lelkünk azonban mozdulatlan marad.
Valójában minden jól végzett imádság nem több, ugyanakkor nem kevesebb és nem is más, mint a szeretet iskolája; szembesít szárazságunkkal, fölhív az állandó hűségre, fölszólít a megújulásra. Így kell fölfognunk a közös imádkozást: azért jöttünk össze, hogy Istentől szeretni tanuljunk. Azt kérjük az Atyától, hogy a zsolozsmázásban szeretni tanítson minket. Ha pedig szeretni tanulunk, akkor szívünk is megmozdul. Nem hiábavaló érzelmeskedésről van szó, hanem a szeretet valódi belső erejéről. Ahogy a mai mise leckéjében hallottuk: „ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok; ha szeretet nincs bennem, semmi sem használ nekem.” A zsolozsmázás sem.
Különösen a Boldogságos Szűz éneke, a Magnificat tanít meg minket arra, hogyan szeressünk: örvendezve, alázatosan, irgalmasan, a szegények felé fordulva. „Örvendezik az én lelkem az én üdvözítő Istenemben.” Mária belső öröme abból fakadt, hogy saját életében megtapasztalta az üdvözítő Isten munkálkodását, és ez a tapasztalat szeretni tanította. Mi is a zsoltárokban az üdvözítő Isten jóságáról elmélkedünk. Ez az elmélkedés örömet okoz, szeretetre gyullaszt. Kérjük Istent, hogy tanítson meg minket a szív belső imájára. Ha szánk énekel, lelkünk is imádkozzék. Sőt: ha a szánk abba is hagyja az éneket, az életünket átjáró imádság ne némuljon el. Hogy is mondta az ősi intelem? „Ha a szív nem imádkozik, a nyelv hiába fáradozik.”