A mai nap a keresztény hit vértanúit ünnepeljük, akiket bő négyszáz évvel ezelőtt Japánban keresztre feszítettek. E mártírokról egy kortárs tanúvallomásból azt olvassuk, hogy miután megkínozták és keresztre szegezték őket, zsoltárokat imádkoztak. Csodálkozhatunk a följegyzésen, hiszen azt írja, hogy kínjukban nem csak valamit mormoltak, hörögtek, jajveszékeltek, hanem bizony zengő hangon énekeltek, megfelelő antifónával, felelgetve zsolozsmáztak keresztre szögezve. A beszámoló még arra is kitér, hogy ki melyik zsoltárt imádkozta; egyikük azt a zsoltárt énekelte, melyet még gyerekkorában Nagaszakiban tanult hittanórán. Ahogy a vértanúakta írja: „Nagaszakiban ugyanis néhány zsoltárt kívülről megtanítanak a gyermekeknek.”
Az egyház imádságainak, a zsoltároknak, a Szentírás szavainak megtanítása a legnagyobb ajándék, amelyet adhatunk, és a legnagyobb kötelesség, melyet elvégezhetünk. Csodálkozva tekinthetünk a szentekre, akik fölnőttek azokhoz a szavakhoz, melyeket imádkoztak, akiknek élete beérett a zsoltárok énekléséhez. Még kínokkal teli halálukban is a zsoltárokhoz, a zsolozsmához fordultak, és ott találták meg az igaz szavakat. Mennyire életükké vált az ima! A vérükben, szívük lüktetésében, légzésükben ott van a zsolozsma ritmusa, lendülete, az Atyával való beszélgetés közelsége. Szent Ferenc is zsoltárrészlettel adja hírül testvéreinek közelgő halálát; Kalazanci Szent József atyánkat az Úr egy zsoltárverssel szólítja a gyerekekkel való törődésre.
Szeretnénk mi is életté váltani a zsolozsmát, fölnőni, beérni a közösen énekelt szavakhoz. És közben hisszük, hogy az apostolok, a japán vértanúk, Szent Ferenc vagy éppen Kalazanci Szent József, akinek oltára előtt imádkozunk, most is velünk együtt énekelnek. Itt ülünk a hideg templom padjaiban; talán kevesen. De itt vannak a szentek is, és együtt, közösen zsolozsmázunk. Milyen szép társaság tagjai vagyunk! Velük együtt szemléljük az Atyát, akihez a Fiú is a zsoltár szavaival fordult.
