A múlt héten a segítségkérésről elmélkedtünk, most a dicséret hangjára kell figyelnünk. A zsoltárok végén imádkozzuk: „Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek”. A hálaadás és magasztalás ugyanis a zsolozsma lényege. Figyeljük meg, hogy ezen örvendezés nem egyenletesen oszlik el az esti imánkban, hanem fokozatosan tör elő, magasodik elénk, csúcspontja a Magnificat, Mária hálaéneke: „Magasztalja az én lelkem az Urat, örvendezik az én lelkem.”
Jó is ez a fokozatosság, az öröm hangjának erősödése, van benne valamilyen bölcs pedagógia: közel negyedórányi időt, és ezzel lehetőséget kapunk, hogy értelmünkben, lelkünkben, testünkben fölkészüljünk a legteljesebb örömre, a Magnificatra, amelyet egykor, Erzsébet házában Mária énekelt, a megtestesült Igét hordozva, és most is, hisszük, velünk énekel.
Ezért, és nem más okból jövünk össze hétről hétre: közösen akarunk köszönetet mondani az Úrnak. Mert az örvendezés – mint minden örvendezés – nem tűri a néma hallgatást, nem tűri a halogatást, nem tűri a magányt. Helyette szavakat keres, a test mozdulataiban tör ki, állandóságot kíván, közösséget alkot.
Ha hallgatunk, ha halogatunk, ha magányba zárkózunk, nincs bennünk öröm. És ez az öröm, a liturgia öröme a kesergésre, elégedetlenségre hajlamos keresztény számára igényes feladat, szent kötelesség: az öröm tanítható, tanulható, vagy inkább tanítandó, tanulandó. Nekünk, keresztényeknek, újra el kell sajátítani az örömöt. A zsolozsma szavai ebben segítenek. Hogy napról napra rácsodálkozzunk a teremtett világ és az emberi élet részleteire, amelyben semmi sem szürke, semmi sem rideg, semmi sem unalmas. Legföljebb a lelkünk válhat szürkévé, rideggé, unalmassá.
Hogy hogyan kell dicsérni az Urat? A zsoltáros azt mondja, „egész életemben”, „amíg csak vagyok”. És miért kell dicsérni? A zsoltáros azt mondja, hogy nincs különösebb oka: egyszerűen csak azért, „mert jó őt zengeni”. Ha megkérdeznek, hogy miért zsolozsmázunk, két szóban válaszolunk: mert jó. Énekeljük együtt, egész életünkkel a gyönyörű és ékes dicséretet: „Magasztalja az én lelkem az Urat.”
Jó is ez a fokozatosság, az öröm hangjának erősödése, van benne valamilyen bölcs pedagógia: közel negyedórányi időt, és ezzel lehetőséget kapunk, hogy értelmünkben, lelkünkben, testünkben fölkészüljünk a legteljesebb örömre, a Magnificatra, amelyet egykor, Erzsébet házában Mária énekelt, a megtestesült Igét hordozva, és most is, hisszük, velünk énekel.
Ezért, és nem más okból jövünk össze hétről hétre: közösen akarunk köszönetet mondani az Úrnak. Mert az örvendezés – mint minden örvendezés – nem tűri a néma hallgatást, nem tűri a halogatást, nem tűri a magányt. Helyette szavakat keres, a test mozdulataiban tör ki, állandóságot kíván, közösséget alkot.
Ha hallgatunk, ha halogatunk, ha magányba zárkózunk, nincs bennünk öröm. És ez az öröm, a liturgia öröme a kesergésre, elégedetlenségre hajlamos keresztény számára igényes feladat, szent kötelesség: az öröm tanítható, tanulható, vagy inkább tanítandó, tanulandó. Nekünk, keresztényeknek, újra el kell sajátítani az örömöt. A zsolozsma szavai ebben segítenek. Hogy napról napra rácsodálkozzunk a teremtett világ és az emberi élet részleteire, amelyben semmi sem szürke, semmi sem rideg, semmi sem unalmas. Legföljebb a lelkünk válhat szürkévé, rideggé, unalmassá.
Hogy hogyan kell dicsérni az Urat? A zsoltáros azt mondja, „egész életemben”, „amíg csak vagyok”. És miért kell dicsérni? A zsoltáros azt mondja, hogy nincs különösebb oka: egyszerűen csak azért, „mert jó őt zengeni”. Ha megkérdeznek, hogy miért zsolozsmázunk, két szóban válaszolunk: mert jó. Énekeljük együtt, egész életünkkel a gyönyörű és ékes dicséretet: „Magasztalja az én lelkem az Urat.”