A zsoltárban imádkozzuk: „a bölcsesség kezdete az Úr félelme.” A zsoltáros a bölcsességet útként ábrázolja, amelynek van kezdete, amelyre rá kell lépni, és amelyen el kell indulni. A puszta szakértelemben, az önérvényesítő tehetségben, kimódolt agyasságban nem tudunk gyönyörködni, csakis a bölcsességben. Ne legyenek kétségeink: sem a bölcsességet, sem annak hiányát senki elől sem tudjuk eltitkolni; a szemünk, tekintetünk elárul minket. Látunk sok okos embert, akikből hiányzik a bölcsesség, ezért okosságuk torz, veszélyes, olykor pusztító. Látunk azonban olyanokat is, akiknek az élet kevesebb iskolázottságot engedett, de egész életükből csendes – és csendjében is olyan beszédes – bölcsesség árad. Nem az idő, nem a történelem tanította meg őket a bölcsességre, hanem az alázatuk, mellyel Isten ajándékát elfogadták.
A „bölcsesség kezdete az Úr félelme.” Ma még az istenről elmélkedő emberek közül is sokan tartózkodnak a „félelem”, az „istenfélelem” kifejezéstől, mintha az valamilyen lelki éretlenség, elnyomó hatalom, pszichés fogság világához tartozna. A fölszabadultság gondolatát – egyébként jogosan – hangsúlyozó teológia és liturgikus gyakorlat többször nem mer olyan szavakat használni, amelyek igazsága túlmutat a mai világlátás közhelyein. Mintha az Úr jelenléte nem lenne „félelmetes”, mintha nem kellene levenni a sarut lábunkról, ha szent helyre érünk, mintha az imádságban nem kellene meghajolnunk a teremtő előtt. Az érett prófétai hit pontosan érti a kifejezést: „az Úr félelme.” De vajon tényleg pontosan értjük?
Érezzük a bölcsesség nélküli élet zavarodott, kínos terhét, és bölcsek, érettek, istenesek szeretnénk lenni. A közös zsoltárimádságunkban, miként Salamon, bölcsességet kérünk az Úrtól. Színe elé lépünk, és megremegünk: nem a tudatlan hittől, hanem a hívő tudás fokozatos megsejtésétől. „A bölcsesség kezdete az Úr félelme.”
A „bölcsesség kezdete az Úr félelme.” Ma még az istenről elmélkedő emberek közül is sokan tartózkodnak a „félelem”, az „istenfélelem” kifejezéstől, mintha az valamilyen lelki éretlenség, elnyomó hatalom, pszichés fogság világához tartozna. A fölszabadultság gondolatát – egyébként jogosan – hangsúlyozó teológia és liturgikus gyakorlat többször nem mer olyan szavakat használni, amelyek igazsága túlmutat a mai világlátás közhelyein. Mintha az Úr jelenléte nem lenne „félelmetes”, mintha nem kellene levenni a sarut lábunkról, ha szent helyre érünk, mintha az imádságban nem kellene meghajolnunk a teremtő előtt. Az érett prófétai hit pontosan érti a kifejezést: „az Úr félelme.” De vajon tényleg pontosan értjük?
Érezzük a bölcsesség nélküli élet zavarodott, kínos terhét, és bölcsek, érettek, istenesek szeretnénk lenni. A közös zsoltárimádságunkban, miként Salamon, bölcsességet kérünk az Úrtól. Színe elé lépünk, és megremegünk: nem a tudatlan hittől, hanem a hívő tudás fokozatos megsejtésétől. „A bölcsesség kezdete az Úr félelme.”