A 121. zsoltárban imádkoztuk: „Jeruzsálem mily nagy városnak épült, egybeillik annak minden része.” A zsoltáros hithű zsidó, aki fárasztó és hosszadalmas zarándokútját befejezve megpillantja Jeruzsálemet, lelki és testi utazásának végállomását; lelkét öröm tölti el és hála a Gondviselő felé, aki Dávid városának falai között lakozik.
Később Jézus tanítványai is megcsodálják a templom köveit. A Fiú, a velünk lakozó Isten azonban az isteni jelenlét végleges, fontosabb templomára hívja föl a figyelmet: ez utóbbit ellenség nem rombolhatja le, kincseit a hódító és erőszakos rómaiak nem hordhatják szét, a belső viszály és tisztátalan istentisztelet nem szennyezheti be. Ez a templom Isten mennyei egyháza, mely a földön megkezdte működését. A közös imádságunk betekintést enged ebbe a templomba, melynek minden része szépen egybeillik. Énekünk, mozdulataink, zsolozsmánk a mennyei liturgia egy darabkája: harmonikusan illeszkedik az istentisztelet egészébe, és rácsodálkozunk, hogy milyen fenséges ez az égi liturgia, melyben az angyalok és szentek imádják a trónon ülőt: „Jeruzsálem mily nagy városnak épült, egybeillik annak minden része.” Ügyeljünk rá, hogy mindig olyan lélekkel imádkozzunk, amely a mennyei egyház egészéhez, a szentek közösségéhez csatlakozik. Nemcsak a zsolozsmarészek, az antifonák, a zsoltártónusok, a válaszos ének, a himnusz és a Magnificat művészi egységéről van szó. Magasabb és teljesebb egységről beszélek, melyet elsősorban nem a kottát olvasva, nem a szánkkal, nem a mozdulatainkkal teremtünk meg, hanem mindenek előtt a szívünkkel és értelmünkkel.
Ősi hagyomány alapján a 121. zsoltárt Mária esti dicséretében énekeljük: ő a velünk lakozó Isten temploma és tabernákuluma. Az angyali üdvözletre mondott igenje óta minden megkeresztelt élet arra hivatott, hogy az Úr szépséges szentélye legyen. Építsük közösen Isten szent templomát! „Jeruzsálem mily nagy városnak épült, egybeillik annak minden része.” Reméljük, hogy Isten színe előtt mi is, akik itt imádkozunk, szépen egybeillünk, és az Ő dicsőségére lelki templommá épülünk.
Később Jézus tanítványai is megcsodálják a templom köveit. A Fiú, a velünk lakozó Isten azonban az isteni jelenlét végleges, fontosabb templomára hívja föl a figyelmet: ez utóbbit ellenség nem rombolhatja le, kincseit a hódító és erőszakos rómaiak nem hordhatják szét, a belső viszály és tisztátalan istentisztelet nem szennyezheti be. Ez a templom Isten mennyei egyháza, mely a földön megkezdte működését. A közös imádságunk betekintést enged ebbe a templomba, melynek minden része szépen egybeillik. Énekünk, mozdulataink, zsolozsmánk a mennyei liturgia egy darabkája: harmonikusan illeszkedik az istentisztelet egészébe, és rácsodálkozunk, hogy milyen fenséges ez az égi liturgia, melyben az angyalok és szentek imádják a trónon ülőt: „Jeruzsálem mily nagy városnak épült, egybeillik annak minden része.” Ügyeljünk rá, hogy mindig olyan lélekkel imádkozzunk, amely a mennyei egyház egészéhez, a szentek közösségéhez csatlakozik. Nemcsak a zsolozsmarészek, az antifonák, a zsoltártónusok, a válaszos ének, a himnusz és a Magnificat művészi egységéről van szó. Magasabb és teljesebb egységről beszélek, melyet elsősorban nem a kottát olvasva, nem a szánkkal, nem a mozdulatainkkal teremtünk meg, hanem mindenek előtt a szívünkkel és értelmünkkel.
Ősi hagyomány alapján a 121. zsoltárt Mária esti dicséretében énekeljük: ő a velünk lakozó Isten temploma és tabernákuluma. Az angyali üdvözletre mondott igenje óta minden megkeresztelt élet arra hivatott, hogy az Úr szépséges szentélye legyen. Építsük közösen Isten szent templomát! „Jeruzsálem mily nagy városnak épült, egybeillik annak minden része.” Reméljük, hogy Isten színe előtt mi is, akik itt imádkozunk, szépen egybeillünk, és az Ő dicsőségére lelki templommá épülünk.