A múlt alkalommal a húsvéti vesperás imájáról, a 113. zsoltárról, annak négy jelentéséről beszéltünk: a történelem szabadító Istenéről, Krisztus megváltói tettéről, a megtérés életadó erejéről, végül a halál pillanatáról elmélkedtünk. A 113. zsoltárban a szabadság isteni ajándékát kérjük és ünnepeljük. A zsolozsma – a visszatérő antifónával – három részre osztja a zsoltárt. Mindegyik szakasz a zsarnokság egy-egy alakját jeleníti meg: az első az erőszak, a második a hazugságok, az utolsó rész pedig a félelem rabságát írja le. Erőszak, hazugságok, félelmek – az imádkozó szívében pusztító hatalmak ezek, és a zsoltárt énekelve ezektől kívánunk szabadulni Isten segítségével. A mai elmélkedésünkben nézzük meg a zsoltár első nyolc versét.
„Izrael kijővén Egyiptomból, Jákob háza a barbár nép közül. Lőn Júdea az Úrnak szentélye, Izrael az ő birodalma.” Izrael a fogság és rabszolgaság hazájából menekült meg, ahol embertelen körülmények között dolgoztak, állatsorba vetve kínozták őket, fiúgyermekeiket megölték. Az erőszaknak olyan világa ez, amelyet le kell rázni, el kell hagyni. És Izrael népe, Jákob háza, az egyház előképe elindult a kivonulásnak ezen az útján. Tudja, hogy rá egy Istentől jelölt világ vár, ez lesz az ő szentélye, az ő birodalma. Vajon mi el tudunk-e indulni ezen a nehéz, sivatagi úton? Elutasítjuk-e az erőszak és hatalmaskodás minden formáját? Az ima segítségével el tudunk-e fordulni a bántalmazásnak azon világától, amely ma a világháló oldalai és az intézményes média által közvetített képekben, szövegroncsokban tobzódik és gyilkol? El tudjuk-e hagyni a pletykálkodás, a kibeszélés, a közösség- és emberromboló beszédek agresszivitását?
Ha igen, akkor, miként a zsoltár mondja, a természet velünk együtt ünnepel: a hegyek, dombok, tengerek, folyók visszanyerik szépségüket. Ha az erőszak világában élünk, ez az erőszak tekintetünket is megmérgezi, és elkeseredettségünkben erőszakosnak látjuk még a teremtést is. Ha kivonulunk a hatalmaskodás házából, a teremtés örömét visszanyerjük. Így a lelkünk, szívünk is csodát él meg, hiszen Isten életünket, a „kőszálat vizek forrásává változtatta.”