„A zsolozsma, az olyan férfias imádság” – hallottam valakitől a minap.
Ha abban az értelemben vesszük, hogy a zsolozsma illik a férfilélek imádságban való szemérmességéhez; hogy karakteres, ugyanakkor mértéktartó, arányos, objektív és jól rendezett, akkor valóban mondhatjuk, hogy a zsolozsma férfias imádság. Ha azonban úgy értjük ezt a megállapítást, hogy a zsolozsma nem való a nőknek, akkor vitatkoznunk kell vele. Először is nézzünk csak körül, kik is vesznek részt hétről hétre a hétfő esti vesperásunkon. Másodszor, gondoljunk bele, hogy a zsolozsma az Anyaszentegyház imádsága, és a vesperás csúcspontja minden este Szűz Máriának, az Úr alázatos szolgálóleányának hálaéneke, a Magnificat. De még mélyebbre tekintve azt is meg kell látnunk, hogy Jézus Krisztus, aki maga a zsolozsmaimádság előénekese és vezetője, úgy volt férfias férfi, hogy közben nem nélkülözte a női, sőt anyai vonásokat sem.
Jó példa erre a mai vesperás is, melynek zsoltárantifónájában ezt énekeltük: „Én népem, mit tettem én ellened? Vagy miben ártottam néked: felelj nékem!” Nem annyira vádló, szemrehányó szó ez a mi Urunk Jézus szájából, mint inkább a szenvedő szeretet fájdalmas panasza ahhoz, akit még most is nagyon szeret. Mint amikor az édesanya tehetetlenül tárja szét a karját, amikor gyermekei, akiket a világra hozott, felnevelt, s akikért annyit fáradt, felnőtté válva közömbösen hátat fordítanak neki, esetleg még durva szavakkal is illetik… Eszünkbe juthat erről az a szó, melyet Jézus a szent várost siratva mondott: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a kotlóstyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de te nem akartad.” Most, a szenvedés hetében pedig különösen is aktuális megemlíteni, hogy Jézus az utolsó vacsorán, szenvedésének előestéjén szülés előtt álló asszonyhoz hasonlította magát, aki egyszerre szenved és örvendezik, mert eljött az ő órája.
Jézus tehát egészséges módon egyesítette magában a férfi és női tulajdonságokat, s ez jellemzi az Egyház liturgiáját, és azon belül a zsolozsmát is. Ezért ahelyett, hogy a zsolozsmát férfiasnak neveznénk, mondjuk inkább azt, hogy egészen emberi imádság – meg persze angyali és isteni is –; s ha szavait, dallamait és gesztusait Jézus férfiasságával és Szűz Mária alázatával imádkozzuk, az nemcsak Isten dicsőségére lesz, hanem egyéni imádságunk, személyes istenkapcsolatunk elmélyítésére is, legyünk akár nők, akár férfiak.
Ha abban az értelemben vesszük, hogy a zsolozsma illik a férfilélek imádságban való szemérmességéhez; hogy karakteres, ugyanakkor mértéktartó, arányos, objektív és jól rendezett, akkor valóban mondhatjuk, hogy a zsolozsma férfias imádság. Ha azonban úgy értjük ezt a megállapítást, hogy a zsolozsma nem való a nőknek, akkor vitatkoznunk kell vele. Először is nézzünk csak körül, kik is vesznek részt hétről hétre a hétfő esti vesperásunkon. Másodszor, gondoljunk bele, hogy a zsolozsma az Anyaszentegyház imádsága, és a vesperás csúcspontja minden este Szűz Máriának, az Úr alázatos szolgálóleányának hálaéneke, a Magnificat. De még mélyebbre tekintve azt is meg kell látnunk, hogy Jézus Krisztus, aki maga a zsolozsmaimádság előénekese és vezetője, úgy volt férfias férfi, hogy közben nem nélkülözte a női, sőt anyai vonásokat sem.
Jó példa erre a mai vesperás is, melynek zsoltárantifónájában ezt énekeltük: „Én népem, mit tettem én ellened? Vagy miben ártottam néked: felelj nékem!” Nem annyira vádló, szemrehányó szó ez a mi Urunk Jézus szájából, mint inkább a szenvedő szeretet fájdalmas panasza ahhoz, akit még most is nagyon szeret. Mint amikor az édesanya tehetetlenül tárja szét a karját, amikor gyermekei, akiket a világra hozott, felnevelt, s akikért annyit fáradt, felnőtté válva közömbösen hátat fordítanak neki, esetleg még durva szavakkal is illetik… Eszünkbe juthat erről az a szó, melyet Jézus a szent várost siratva mondott: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a kotlóstyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de te nem akartad.” Most, a szenvedés hetében pedig különösen is aktuális megemlíteni, hogy Jézus az utolsó vacsorán, szenvedésének előestéjén szülés előtt álló asszonyhoz hasonlította magát, aki egyszerre szenved és örvendezik, mert eljött az ő órája.
Jézus tehát egészséges módon egyesítette magában a férfi és női tulajdonságokat, s ez jellemzi az Egyház liturgiáját, és azon belül a zsolozsmát is. Ezért ahelyett, hogy a zsolozsmát férfiasnak neveznénk, mondjuk inkább azt, hogy egészen emberi imádság – meg persze angyali és isteni is –; s ha szavait, dallamait és gesztusait Jézus férfiasságával és Szűz Mária alázatával imádkozzuk, az nemcsak Isten dicsőségére lesz, hanem egyéni imádságunk, személyes istenkapcsolatunk elmélyítésére is, legyünk akár nők, akár férfiak.