A 144. zsoltárt imádkozva imént énekeltük: „közel van az Úr mindazokhoz, kik segítségül hívják”. A zsolozsmát is segítségkéréssel kezdtük: „Istenem, figyelmezz az én segítségemre! Uram, segíts meg engem!”
Az első mondatunk: kérés. Kérjük az Urat, hogy segítsen imádságunkban. Mindig, minden imádságban segítségre szorulunk.
Először is mert ez a zsolozsmázás, mint minden más ima, nehéz: saját erőtlenségünkkel szembesülünk, szűkös életünk, szűkös gondolkodásunk, szűkös szívünk találkozik az ima tágasságával. Az elkalandozásunk Isten figyelmességével, türelmetlenségünk a mennyország fáradhatatlanságával, ügyetlenségünk a mennyei karok leleményességével, pár fős, felekezeteken és világnézeteken fölüli csoportunk a szentek végtelen közösségével.
Aztán azért is súlyos feladat ez az imádság, mert a zsoltárok szavaival az egész Egyház és az egész világ nevében imádkozunk: azok helyett, akik, bár tanultak, de elfelejtettek imádkozni; azok helyett, akik nem tudnak imádkozni, mert nem tanítottuk meg őket; azok helyett, akik nem mernek imádkozni, mert gonosz példánkkal eltántorítottuk őket Isten útjától.
És végül azért is súlyos ez az imádság, mert Krisztussal együtt imádkozunk. Ha együtt imádkozunk vele, a közös szavakban Hozzá szeretnénk hasonulni, olyanná válni, mint ő: úgy szeretni, mint Ő szeretett.
Már eddig is segített az Atya: közösséget ajándékozott, melyben együtt zsoltározhatunk; a Biblia szavait adta, hogy ahhoz igazítsuk életünket.
Kérjük újra és újra az Atya segítségét, hogy ne csak szavunkkal, hanem életünkkel is előkészüljünk az ő szent népének, a mennyei Jeruzsálemnek imádságára. „Istenem, figyelmezz az én segítségemre! Uram, segíts meg engem!”
Az első mondatunk: kérés. Kérjük az Urat, hogy segítsen imádságunkban. Mindig, minden imádságban segítségre szorulunk.
Először is mert ez a zsolozsmázás, mint minden más ima, nehéz: saját erőtlenségünkkel szembesülünk, szűkös életünk, szűkös gondolkodásunk, szűkös szívünk találkozik az ima tágasságával. Az elkalandozásunk Isten figyelmességével, türelmetlenségünk a mennyország fáradhatatlanságával, ügyetlenségünk a mennyei karok leleményességével, pár fős, felekezeteken és világnézeteken fölüli csoportunk a szentek végtelen közösségével.
Aztán azért is súlyos feladat ez az imádság, mert a zsoltárok szavaival az egész Egyház és az egész világ nevében imádkozunk: azok helyett, akik, bár tanultak, de elfelejtettek imádkozni; azok helyett, akik nem tudnak imádkozni, mert nem tanítottuk meg őket; azok helyett, akik nem mernek imádkozni, mert gonosz példánkkal eltántorítottuk őket Isten útjától.
És végül azért is súlyos ez az imádság, mert Krisztussal együtt imádkozunk. Ha együtt imádkozunk vele, a közös szavakban Hozzá szeretnénk hasonulni, olyanná válni, mint ő: úgy szeretni, mint Ő szeretett.
Már eddig is segített az Atya: közösséget ajándékozott, melyben együtt zsoltározhatunk; a Biblia szavait adta, hogy ahhoz igazítsuk életünket.
Kérjük újra és újra az Atya segítségét, hogy ne csak szavunkkal, hanem életünkkel is előkészüljünk az ő szent népének, a mennyei Jeruzsálemnek imádságára. „Istenem, figyelmezz az én segítségemre! Uram, segíts meg engem!”