Bármennyire is Isten különleges csodája, hogy Szent Ferenc kezén, lábán és oldalán megjelentek a mi Urunk szentséges sebhelyei, aligha részesült volna ebben a kiváltságban, ha előtte nem szemlélte volna nap mint nap a kereszten függő Üdvözítőt, és nem fontolgatta volna magában újra és újra az ő értünk vállalt szenvedését és megváltó halálát. Nem lehetett volna „alter Christus”, második Krisztus, ha nem Jézust állította volna szeme elé mindennap, és nem hozzá akart volna hasonulni mindenben. S nem tudott volna zsoltárt énekelve, boldogan elköltözni ebből a világból, az Úr ígéretét bírva arról, hogy biztosan üdvözül, ha nem lett volna mindennél bensőségesebb kapcsolatban vele, s nem hagyta volna, hogy testét és lelkét mind jobban átjárja az Üdvözítő szeretetének tüze.
Ennek a belső Krisztushoz alakulásnak nélkülözhetetlen eszköze volt Szent Ferenc életében a zsoltárok imádkozása. Miközben hűségesen végezte az Anyaszentegyház zsolozsmáját, saját zsoltár-összeállítást is szerkesztett, melyben azokat a zsoltárokat gyűjtötte össze, és imádkozta a nappal és az éjjel minden imaórájában, amelyek az üdvösségtörténet nagy misztériumait, és különösen is Krisztus kínszenvedését jelenítik meg. Hagyta, hogy a zsoltár igéi megragadják nemcsak értelmét, hanem érzelmeit is, sőt egész belső világát, s miközben a zsoltárt mondta, Krisztussal azonosult, akiről és akinek a nevében ezek az igék szóltak.
A zsolozsma imádkozásának nagyon fontos eleme a Krisztushoz való vonatkozás. Előbb ez inkább csak értelmi belátásból fakad és külön odafigyelést, tudatosítást igényel: igen, Krisztus maga is imádkozta a zsoltárokat, és mint a földi és égi liturgia Főpapja, most is ő vezeti zsolozsmaimádságunkat, s az Atya elé viszi az imádságban megfogalmazódó könyörgésünket, de ki nem mondott szándékainkat, legmélyebb vágyainkat is. Később azonban már nem kell görcsösen figyelnünk a zsoltárok szavaira, azok maguktól kelnek életre, és minden megfontoláson és érzelmen túl emelnek fel bennünket az imádásba, ahogy testünket és lelkünket átadjuk Isten dicséretére.
A zsolozsma az az imádság, amelyet nem mi alakítunk, hanem amely minket alakít, úgy, mint Szent Ferencet, aki – a kortársak tanúsága szerint – végül már nem is imádkozó ember volt, hanem maga az imádság. Persze mi még nem tartunk itt: gyakran vagyunk figyelmetlenek és szétszórtak, gondolataink sokszor elkalandoznak imádság közben. De ha ezt tapasztaljuk, akkor sem kell elkeserednünk, szégyenkeznünk vagy mérgelődnünk. Elég, ha alázatosan és egyszerűen visszatérünk az imádsághoz, újra és újra rábízva magunkat Isten Szentlelkére, aki maga végzi el bennünk szép fokozatosan a Krisztussá formálódás művét, az Atya dicsőségére, dicséretére és szolgálatára.