19. ALKALOM - AZ IMÁDSÁG ÁLTAL KRISZTUS KÉPÉRE FORMÁLÓDNI

Bármennyire is Isten különleges csodája, hogy Szent Ferenc kezén, lábán és oldalán megjelentek a mi Urunk szentséges sebhelyei, aligha részesült volna ebben a kiváltságban, ha előtte nem szemlélte volna nap mint nap a kereszten függő Üdvözítőt, és nem fontolgatta volna magában újra és újra az ő értünk vállalt szenvedését és megváltó halálát. Nem lehetett volna „alter Christus”, második Krisztus, ha nem Jézust állította volna szeme elé mindennap, és nem hozzá akart volna hasonulni mindenben. S nem tudott volna zsoltárt énekelve, boldogan elköltözni ebből a világból, az Úr ígéretét bírva arról, hogy biztosan üdvözül, ha nem lett volna mindennél bensőségesebb kapcsolatban vele, s nem hagyta volna, hogy testét és lelkét mind jobban átjárja az Üdvözítő szeretetének tüze.

Ennek a belső Krisztushoz alakulásnak nélkülözhetetlen eszköze volt Szent Ferenc életében a zsoltárok imádkozása. Miközben hűségesen végezte az Anyaszentegyház zsolozsmáját, saját zsoltár-összeállítást is szerkesztett, melyben azokat a zsoltárokat gyűjtötte össze, és imádkozta a nappal és az éjjel minden imaórájában, amelyek az üdvösségtörténet nagy misztériumait, és különösen is Krisztus kínszenvedését jelenítik meg. Hagyta, hogy a zsoltár igéi megragadják nemcsak értelmét, hanem érzelmeit is, sőt egész belső világát, s miközben a zsoltárt mondta, Krisztussal azonosult, akiről és akinek a nevében ezek az igék szóltak.

A zsolozsma imádkozásának nagyon fontos eleme a Krisztushoz való vonatkozás. Előbb ez inkább csak értelmi belátásból fakad és külön odafigyelést, tudatosítást igényel: igen, Krisztus maga is imádkozta a zsoltárokat, és mint a földi és égi liturgia Főpapja, most is ő vezeti zsolozsmaimádságunkat, s az Atya elé viszi az imádságban megfogalmazódó könyörgésünket, de ki nem mondott szándékainkat, legmélyebb vágyainkat is. Később azonban már nem kell görcsösen figyelnünk a zsoltárok szavaira, azok maguktól kelnek életre, és minden megfontoláson és érzelmen túl emelnek fel bennünket az imádásba, ahogy testünket és lelkünket átadjuk Isten dicséretére.

A zsolozsma az az imádság, amelyet nem mi alakítunk, hanem amely minket alakít, úgy, mint Szent Ferencet, aki – a kortársak tanúsága szerint – végül már nem is imádkozó ember volt, hanem maga az imádság. Persze mi még nem tartunk itt: gyakran vagyunk figyelmetlenek és szétszórtak, gondolataink sokszor elkalandoznak imádság közben. De ha ezt tapasztaljuk, akkor sem kell elkeserednünk, szégyenkeznünk vagy mérgelődnünk. Elég, ha alázatosan és egyszerűen visszatérünk az imádsághoz, újra és újra rábízva magunkat Isten Szentlelkére, aki maga végzi el bennünk szép fokozatosan a Krisztussá formálódás művét, az Atya dicsőségére, dicséretére és szolgálatára.

18. ALKALOM - KEZDETBEN, MOST ÉS MINDENKOR ÉS MINDÖRÖKKÉ

Tegnap ünnepeltük Szentháromság vasárnapját. A Szentháromság nevét hívjuk a keresztvetéskor, a Szentháromság nevében kezdjük a zso­lozsmát és zárjuk a zsoltárokat: „dicsőség az Atyának, és Fiúnak és Szentlélek Istennek, miképpen kezdetben vala most és mindenkor és mindörökkön örökké.” Az ószövetségi zsoltárok végén a Szentháromság említése olyan, mint egy aláírás vagy mint egy pecsét a levél végén: Krisztus megtestesülése és a Szentlélek elküldése megpecsételi az első szövetség várakozását, az atyák szent imáit. A Szentháromságos zárlat, doxológia értelmezi, egyben pedig hitelesíti a zsidó nép imádságát. Azért imádkozunk, mert a Szentháromság belső életébe leginkább az imádságban tudunk betekinteni. A Szentlélek tanít meg minket újra és újra, hogy mit jelent a Fiú és az Atya közötti belsőséges viszony, mely az imádságban, az odaforduló hallgatásban, a kérő és hálaadó beszédben nyilvánul meg.

Fontos a szentháromságos dicsőítés időmeghatározása, hogy az imádság ideje a kezdet, a most, a mindenkor és a mindörökkön-örökké, vagyis a teremtés kezdete, a jelen most-ja, a jövő mindenkori várakozása és a mindörökkön-örökké tartó mennyei Jeruzsálem időtlen szemlélése. Most számunkra a legfontosabb feladatot a „most” jelenti: hogy az imádságunk nem szűnhet, nem pihenhet.

Az idei tanév utolsó közös vesperására jöttünk össze. Legközelebb szeptemberben találkozunk. De az imádságot, a zsolozsmát nem hagyjuk abba. Amikor nyáron magunkban imádkozunk, akkor is voltaképpen közösségben imádkozunk: az angyalok, szentek és üdvözültek karával együtt. Szüntelenül tanuljuk az imádság művészetét, hogy amikor ősszel újra találkozunk, érettebb szívvel, nyíltabb értelemmel, bensőségesebb élettel zsolozsmázzunk. Várjuk, hogy újra együtt legyünk, együtt imádkozzunk. És e várakozás mélyén egy még nagyobb várakozás él: szeretnénk, hogy halálunk után mindannyian a Szentháromság színe előtt a mennyei Jeruzsálemben az üdvözültek seregével együtt imádkozhassunk. Erre készülünk. Isten áldása legyen mindnyájunkon.

17. ALKALOM - A PÜNKÖSDI LÁNG

A történelem egy híres zsolozsmájára szeretnék emlékeztetni. A himnuszköltő szentet, Ambrust, Milánó püspökét 386 húsvétja körül az eretnek császári család üldözni kezdte. A hívek meg akarták védeni Ambrust, ezért a templomban virrasztottak vele együtt. A fenyegető erőszakos halál közelségében himnuszokat, zsoltárokat énekeltek. Szent Ágoston azt írja, hogy e zsolozsmaimádságot azért vezették be, nehogy a „nép a fájdalomba belefásulva lanyhuljon” (ne populus maeroris taedio contabesceret). Ágoston minden szava fontos, mindegyik kifejezése a zsolozsmázás lényegét érinti.

Először is Ágoston a népről ír, nem pusztán az egyes hívőkről: arról számol be, hogy nemcsak az egyes lelkekért, hanem a gyülekezet ál­talános hozzáállásáért is felelősek vagyunk. A közösségen, az összesereglő embereken ugyanis könnyebben vehetnek erőt az ellenőrizhetetlen in­du­latok, érzelmek. A csoportosulásokban, még a kereszténynek nevezett tömegekben, mozgalmakban is az egyes egyén elveszítheti önuralmát, kritikai érzékét, kezdeményezőkészségét. Éppen ezért figyelemmel kell ápolni az együttélés és együttimádkozás kultúráját. Egyformán fontos az egyének alkotta közösség és a közösségekben élő egyén.

Amb­rus himnuszai nemcsak az érzelmet, hanem az értelmet is megszó­lítják: fegyelmezett, dogmatikus szövegeket énekelünk, vagyis az ér­telmet érzelmekkel szólítjuk meg, az érzelmeknek értelmet adunk. Ha az értelem hiányzik, a keresztény nép fegyelmezetlen és erőszakos tömeggé si­lányodik. (A közös imában is ez történik – és mily hosszan lehetne beszélni az ellenőrizetlen és rendezetlen érzelmek közösségi erőszakáról!) Ha az érzelem hiányzik, az egyház ri­deg, önérvényesítő hivatalnokrendszerré, pompás múzeummá, politikai mozgalommá tor­zul, vagy – másik végletként – érdektelen, erőtlen széplelkek zárt gyülekezetévé szűkül.

Aztán Ágoston szövege arról is beszél, hogy mi a keresztény nép legnagyobb ellensége: a fájdalom, a fásultság és a lanyhulás. A zsolozsma közös végzése ebből a lelki terméketlenségből ébreszt föl: a legfontosabb dolgokra emlékezünk, a Teremtő Atya alkotására, a Fiú megváltói művére és a Szentlélek tevékeny erejére.

Pünkösd ünnepe adja vissza lelkünk erejét, tüzes lendületét, és így imádkozzuk közösen a zsolozsmát, hogy a fájdalom, fásultság és lanyhulás soha ne vegyen erőt életünkön, az érzelem és értelem kultúráját óvó keresztény népünkön!

16. ALKALOM - PÁL ÉS SZILÁS IMÁJA

A himnuszban, Szent Ambrus költői, teológiai, lelki remekművében a következő sort énekeljük: „félelmet old a szeretet.” Krisztus megtestesülése, földi élete, halála, föltámadása, mennybemenetele, az egyházban jelenleg is ható pünkösdi jelenléte a szeretetről tanúskodik. Ez a szeretet nem elméletből fakad, hanem Isten közelségéből. Nem valamilyen tárgyi vagy kulturális vonzódásban, életmódbeli megszokásban merül ki, hanem a megújulásra, folytonos elmélyülésre és önvizsgálatra késztet. A langyos élet polgári kényelme nem azonos a szeretettel. A rendezetlen, erőszakos élet nyugtalansága szintén nem azonos a szeretettel. A Szent Ambrus által megénekelt szeretet fölold a szorongástól, félelmektől, melyek az életünk legmélyebb rétegeiben rakódnak le. A zsolozsma során éppen e fölszabadulást éljük meg: bizalommal Istenre tekintünk, aki megment „attól, ami éjszaka rettent, a sötétben járó romlástól.” Hogy mindezt könnyebben megéljük, idézzünk egy híres zsoltárimádkozást!

Philippiben a hazug és kapcsi emberek vádja miatt börtönbe kerül Pál és Szilás. Éjszaka imádkozva dicsérik Istent, a fogolytársak hallgatják őket. Egyszerre a börtön alapjai megrendülnek, az ajtók kinyílnak, a bilincsek leoldódnak. A történet az imádság csodája: Pál és Szilás az egyházban imádkozó igazak megtestesítője. Csak ketten vannak, de dicsőítő imádságuk mindazokat fölszabadítja a rabságból, akik őket hallgatják. A kívül-belül romboló ördög miatt a világban élő egyház sötétségben rostokol, bűn fogságában él. De a kevés igaz, a szent maradék éjszakában virrasztó imádsága lerombolja a bűn falait, a gazság bilincseit. Amikor most itt néhányan összejövünk vesperást énekelni, Pál és Szilás imádságához csatlakozunk: a hétköznapi gondok, szenvedés és a bűn fogságában is Istent dicsőítjük – és bepillantást nyerünk a haláltól már megszabadult, üdvözült lelkek imádságába.

A korlátlan önkifejezés csapongása nem a szabadság jele, hanem a perverz önmutogatásé vagy belső bizonytalanságé – a művészetben éppúgy, mint az imádságban. A zsolozsma az egyik legkötöttebb, legszigorúbb, legfegyelmezettebb ima. És éppen ez a kötöttség szabadítja föl teremtett voltunk legbelső erejét.

15. ALKALOM - IZRAEL SZABADULÁSA IV.

A húsvéti 113. zsoltár utolsó szakaszáról elmélkedünk. Arról az Istenről gondolkodunk, aki nemcsak az erőszak és a hazugság rabsága alól oldoz föl minket, hanem a sátán legalattomosabb, csendesen lopakodó kísértésétől is megment, a félelemtől.

Ezer apró félelem furakodik szívünkbe: félünk attól, hogy elvész az időnk, jókedvünk, őszinteségünk, termékenységünk. Félünk helyzetektől, emberektől, kapcsolatoktól. Félünk életünk fogyatkozásától, betegségtől, elmúlástól. A félelem miatt védekezésre szorítjuk öklünket, és támadunk. A félelem miatt tétlenül szomorkodunk, lustálkodunk, vagy fölösleges és felszínes tettekbe menekülünk. Meghunyászkodva hallgatunk, amikor nyílt, prófétai és gyógyító beszédet vár tőlünk Isten és ember. Máskor félelemből beszélünk, pedig inkább hallgatnunk kellene. A félelem hazug gondolatokat és érzelmeket ültet szívünkbe, erőszakossá vagy éppen gyávává tesz.

A húsvéti zsoltárt imádkozva világossá válik: az ördögi félelemtől az Istenbe vetett bizalom szabadít meg:, mert Isten a hívő segítője és oltalmazója. A zsoltár először Izrael, aztán Áron háza, végül az egyes lélek bizakodásáról beszél. Így vagyunk ezzel mindannyian: Izraeltől, vagyis az egyháztól kaptuk hitünk alapját; Áron házával, vagyis az imádkozó és szeretetben tevékeny közösséggel együtt éljük meg az Isten iránti bizalmat; végül pedig – felelős és felnőtt keresztényként – a személyes életünket, vagyis értelmünket, akaratunkat és vágyunkat is e bizalom köré rendezzük.

Ha ránk tekintenek, mennyire látják rajtunk az Istenbe vetett közösségi és egyéni bizalmunkat? Életünk mennyire árulkodik a szívünkben élő háláról? Valóban a Teremtő és Megváltó Isten áll életünk középpontjában? A zsoltár bíztató szavai szerint Ő megemlékezik rólunk, megáld és gyarapít minket. Termékeny életet ad, hogy ne alvilágba szálló árnyak, hanem igazán élők, elevenek legyünk. A zsoltár a hitünket erősíti, az ördögtől származó félelmet elpusztítja.

A latin nyelvben a hitet és a bizalmat ugyanaz a szó fejezi ki: a fides. Ügyelnünk kell arra, hogy a hitünk bizakodó legyen, ne pedig bizalmatlan; a bizakodásunk pedig hívő, ne pedig hitetlen!

14. ALKALOM - IZRAEL SZABADULÁSA III.

A húsvéti imádságról, a 113. zsoltárról kezdtünk el elmélkedni: a visszatérő antifónával három részre osztott szöveg a rabság három formáját jeleníti meg: első fele az erőszak, a második a hazugság, az utolsó pedig a félelem rabságát, az ezektől való szabadulást írja le. A zsoltár első részéről, az erőszaktól való elfordulás húsvéti öröméről már elmélkedtünk. A mai alkalommal a középső zsoltárszakaszról, a hazugság világáról kell gondolkodnunk.

A hazug élet bálványokat alkot, hogy előtte hódolhasson. Hatalmas munkával építi föl a színlelés, képmutatás igaztalan világát: „a hitetlen bálványa ezüst és arany, emberi kezek alkotása.” Mivel az ember képére és hasonlatosságára alkottatik, ezért a bálvány majdnem olyan, mint maga az ember: van szája, szeme, füle, orra, keze, lába. Csak éppen élettelen utánzat. Az igazságból élet fakad, a hazugságból élettelenség. A zsoltárt imádkozva mérlegre tehetjük életünk igazságát, hazugságát. Mennyire látjuk tisztán saját hazugságainkat? Ügyelünk-e szavaink, tetteink, érzelmeink, gondolataink és egész életünk igazságára? Engedjük-e, hogy keserűségünk, elégedetlenségünk elfojtsa bennünk az igazság igényét, és hazug vádakat, kusza, ellenőrizhetetlen, homályos érzeteket ültessen el bennünk? Ha a hazugság bálványait építjük lelkünkben, akkor a zsoltáros szerint teljes életünkben hasonlóvá válunk e hazug bálványokhoz. Van szájunk, de értelmes, éltető szó nem jön belőle, csak hamis fecsegés; van szemünk, de az élethazugságtól tompa látásunkkal nem érzékeljük a valóságot; van fülünk, de nem tudjuk meghallani Isten és a felebarát hívó szavát; van orrunk, de az élet finomságaira érzéketlenek maradunk; végtagjaink is épek, de szolgálatra, munkára képtelenek.

A hazug ember saját magának tulajdonítja a dicsőséget, az igaz ember viszont Istennek. Ezért imádkozzuk együtt, hogy „nem nékünk, Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget”, és ezért adjuk meg minden zsoltár végén az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek a dicsőséget. Életünk igazságával dicsőítsük a Szentháromságos Istent!

13. ALKALOM - IZRAEL SZABADULÁSA II.

A múlt alkalommal a húsvéti vesperás imájáról, a 113. zsoltárról, annak négy jelentéséről beszéltünk: a történelem szabadító Istenéről, Krisztus megváltói tettéről, a megtérés életadó erejéről, végül a halál pillanatáról elmélkedtünk. A 113. zsoltárban a szabadság isteni ajándékát kérjük és ünnepeljük. A zsolozsma – a visszatérő antifónával – három részre osztja a zsoltárt. Mindegyik szakasz a zsarnokság egy-egy alakját jeleníti meg: az első az erőszak, a második a hazugságok, az utolsó rész pedig a félelem rabságát írja le. Erőszak, hazugságok, félelmek – az imádkozó szívében pusztító hatalmak ezek, és a zsoltárt énekelve ezektől kívánunk szabadulni Isten segítségével. A mai elmélkedésünkben nézzük meg a zsoltár első nyolc versét.  

„Izrael kijővén Egyiptomból, Jákob háza a barbár nép közül. Lőn Júdea az Úrnak szentélye, Izrael az ő birodalma.” Izrael a fogság és rabszolgaság hazájából menekült meg, ahol embertelen körülmények között dolgoztak, állatsorba vetve kínozták őket, fiúgyermekeiket megölték. Az erőszaknak olyan világa ez, amelyet le kell rázni, el kell hagyni. És Izrael népe, Jákob háza, az egyház előképe elindult a kivonulásnak ezen az útján. Tudja, hogy rá egy Istentől jelölt világ vár, ez lesz az ő szentélye, az ő birodalma. Vajon mi el tudunk-e indulni ezen a nehéz, sivatagi úton? Elutasítjuk-e az erőszak és hatalmaskodás minden formáját? Az ima segítségével el tudunk-e fordulni a bántalmazásnak azon világától, amely ma a világháló oldalai és az intézményes média által közvetített képekben, szövegroncsokban tobzódik és gyilkol? El tudjuk-e hagyni a pletykálkodás, a kibeszélés, a közösség- és emberromboló beszédek agresszivitását?  

Ha igen, akkor, miként a zsoltár mondja, a természet velünk együtt ünnepel: a hegyek, dombok, tengerek, folyók visszanyerik szépségüket. Ha az erőszak világában élünk, ez az erőszak tekintetünket is megmérgezi, és elkeseredettségünkben erőszakosnak látjuk még a teremtést is. Ha kivonulunk a hatalmaskodás házából, a teremtés örömét visszanyerjük. Így a lelkünk, szívünk is csodát él meg, hiszen Isten életünket, a „kőszálat vizek forrásává változtatta.”